Az Európai film ipar mindig is különbözött a Hollywooditól mind témaválasztásában, mind munkastílusában és így nézőközönségben és a filmek fogadtatásában is. A Hollywoodi filmek általában a tömegeket szólítják meg, egyszerű, egyszálon futó cselekményükkel és gyakran általánosító, sokakat érintő üzenetükkel. Az európai filmekről azt tartják valóságosabbak, naturalisztikusabbak és szűkebb eseményekre, kisebb csoportokra koncentrálnak. Egy-egy európai ország filmjeit gyakran csak azok érthetik meg teljesen, akik az adott kultúrában nőttek fel és beszélik az adott nyelvet. Francia, német, magyar, szlovák stb. kifejezéseket gyakran lehetetlen tökéletesen angolra fordítani, így a pontos üzenet sokszor elveszik a külföldi nézők számára. De talán pont az európai nyelvek idegen hangzása és a kevésbé mesterséges élet ábrázolása a vásznon az ami megfogja a külföldi nézőközönséget. Talán pont ezek miatt tartják sokan az európai filmeket jobb minőségűnek, művészibbnek még a Hollywoodi klasszikusoknál is.
Ez persze egy nagyon rövid és erősen általánosított bemutatása az európai mozinak. Mielőtt bárki bele kötne szeretnék is áttérni egy adott ország film iparának különlegességeire. Magyarországon felnőve talán a magyar film kultúráról tudok a legtöbbet, de azt hiszen sajnos koránt sem eleget. Persze, ami késik nem múlik. A magyar film ipar a 19. század végén alapult, az első világháború azonban nagyon gyorsan ellehetetlenítette és el is törölte a színről. Csak az 1940-es éves végén kezdett hamvaiból feltámadni. A két háború rengeteg tragikus de hősies történettel szolgált veszteségről, reményről, életről és halálról, amelyek mind tökéletes alapul szolgáltak nemzeti és nemzetközi sikerű filmekhez. Radványi Géza musicalje a Valahol Európában (1948) az egyik leghíresebb film ebből az időszakból. A film a második világháború után az utcán kóborló árva gyermekek történetét meséli el szívszorító dalokon keresztül. Sok kritikus szerint Radványi mesterműve után a magyar mozi fénylő napja leáldozott, méghozzá a kommunista rendszer szigorú szabályai és cenzúrája miatt. A kritikusok szerint azok a művészek, akik szabadon akartak alkotni Amerikába mentek és ott értek el nagy sikereket. Lugosi Béla színművész a Drakulában (1931) alakította a címszerepet és a mai napig őt tartják a hírhedt vámpír legtökéletesebb megszemélyesítőjének. Kertész Mihály a filmtörténet egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb, művét a Casablancát (1942) rendezte, több magyar szakmabeli közbenjárásával. A szintén magyar származású George Cukor pedig olyan filmekkel vált a romantikus vígjáték mesterévé mint a My Fair Lady (1964). Azok a filmesek, akik otthon maradtak gyakran propaganda filmeket voltak kénytelenek forgatni a kommunista Magyarországról. Csupán néhányan akadtak, akik szembe fordultak a szabályokkal, kijátszották a cenzúrát és ’igaz’ történeteket forgattak a háborúról, az azt követő rezsimről valamint a benne élő ’valós’ emberekről. Sok ilyen filmet csak évekkel a megjelenésük után láthatott a nagy közönség, mert betiltották a rendszert kritizáló üzenetük miatt. Irónia és szarkazmus jellemzi ezeket a műveket, úgyhogy azt tanácsolom mindenkinek, aki leül megnézni a Körhintát (1956) vagy A Tanú-t (1969), hogy olvasson a sorok között.
Bár a magyar filmek témája változik, magyar filmesek továbbra is előszeretettel forgatnak a háborúkról és a kommunista diktatúráról. Nemes Jeles László Saul fia (2015) című műve 2016-ban Oscar díjat nyert a legjobb idegennyelvű film kategóriában a különleges szemléletmódért és kameramozgásért, amin keresztül a Holocaustot ábrázolta. Enyedi Ildikó Testről és lélekről (2016) című filmje olyan karaktereket mutat be, akik egyszerre álnak közel hozzánk és érződnek idegennek. Csakúgy mint a Saul fiát, ezt a filmet is nagy nemzetközi figyelem övezte. Remekül lett lefordítva angolra, így mindenkinek ajánlom, hogy kezdje ezzel a filmmel a közeledést a magyar mozi felé.
A Testről és lélekről hosszú ideje rajta volt a listámon, mielőtt megnéztem volna. Magyar filmről szerettem volna előadást tartani a filmes szemináriumomon az egyetemen és akkor jutott eszembe, hogy ez tökéletes alkalom, hogy behozzam a lemaradásom Enyedi alkotásával. A jól bevált ’jó a rossz ellen’ típusú narratívák után (ahol a jó általában egy magyar katona vagy szabadságharcos, míg a rossz egy náci tiszt vagy szovjet, kommunista elvtárs) érdeklődve fordultam a film felé, ami átlagos hétköznapi karaktereket mutat be egy nem kifejezetten hősies időben és környezetben. A film tiszta érzékisége és Enyedi precizitása azonnal megragadta a képzeletemet.
Egy egyszerű szerelmi történetet láthatunk a vásznon, ami azonban egy rendkívül furcsa környezetben alakul. A két főszereplő egy vágóhídon dolgozik, Endre a pénzügyi vezető míg Mária az új minőségellenőr. Mindketten átlagos karakterek, akik saját bizonytalanságaikkal és félelmeikkel küzdenek. Endrének béna az egyik karja, míg Mária az autizmus jeleit mutatja (bár pontosan sosem tudjuk meg vajon autista-e és ha igen, milyen szinten). Egymás szöges ellentétei, Endre idősebb, egy teljes bár feltehetően nem mindig boldog élettel és kalandokkal a háta mögött. Mária fiatal, naiv és gyermekien ártatlan. A vágóhíd a legkevésbé ideális hely egy törékeny románc kialakulására. Lehetetlennek tűnik, hogy megnyíljanak egymás előtt egészen addig míg felfedezik, hogy minden éjjel ugyanazt álmodják. Álmukban szarvasokként találkoznak egy havas erdőben, ahol az ismerkedés sokkal egyszerűbb és természetesebb. A rendező Mária útjára helyezi a hangsúlyt, arra, ahogy a nő lassan felfedezi érzelmeit és átadja magát az első szerelemnek. Olyan természetesen és olyan valóságosan ábrázolja ezt, hogy mindannyian azonnal saját tapasztalatainkra gondolunk, arra, amikor mi voltunk (talán először) szerelmesek. A film nagyon személyes szinten beszél hozzánk. Az érzelmek amiket kutat, a félelmek amiket ábrázol nagyon valóságosak, még a felkavaró jelenetek a vágóhídon feldolgozott marhákról sem tudnak minket elidegeníteni. Habár tökéletesek arra, hogy kizökkentsenek saját gondolatainkból, hogy Mária és Endre történetére tudjunk figyelni egy pillanatra.
A vágóhíd jelenetei meglephetik azokat, akik még nem találkoztak hasonlóval, még engem is sokkoltak kicsit, pedig én minden évben ott voltam a dédnagyanyám disznóvágásán falun. Enyedi Ildikó azonban többször is elmondta, hogy a jelenetekkel nem a brutalitás hangsúlyozása, nem a nézők elundorítása volt a cél. A vágóhíd valóságát akarta bemutatni, a marhák limitált életét, amely a szereplők helyzetét szimbolizálja. Ebben a durva világban Endre és Mária csak úgy találhat egymásra, hogy álomvilágba menekülnek, a havas erdőbe, ahol a szabadság jelen van a fákban, a vízben, a szarvasok minden lélegzetében.
Néhányan igyekeznek magyarázatot találni az álomjelenetekre, méghozzá úgy, hogy behozzák a földöntúlit, a spiritualitást a beszélgetésbe. Szerintem ez nagy hiba. A film nem ad magyarázatot a szereplők közös álmára, nem tudjuk meg hogyan lehetséges, hogy minden éjjel ugyanazt álmodják, egyszerűen azért mert nem fontos. Magyarországon nagyon nagy kultúrája van a népmeséknek, és erre a történetre is népmeseként kell gondolnunk. Nem szabad fenn akadnunk a miért-en és a hogyan-on, egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy a két szereplő ugyanazt álmodja újra és újra, ahogy elfogadjuk azt is, hogy a Gonosz Királynőnek varázstükre van, Hamupipőke pedig törékeny üvegcipőben táncol egy egész éjjen át. A film egy nagyon mély, személyes szinten mozog és a néző, aki elveszik a varázslat elemzésében elmulasztja a hatást és a tanulságot.
A film, ismerős képein keresztül, fizikai érzéseket is kivált a nézőkből. Amikor Mária pszichológusa azt tanácsolja a nőnek, hogy gyakorolja az érintést ha közelebb akar kerülni Endréhez, egy jelenetmontázst láthatunk. Az első jelenetben Mária belemarkol egy tál krumplipürébe. Először az arcát látjuk, ahogy a szemei lefele irányulnak a püré felé. A második vágásban a krumplipürét mutatják közelről, egy virágos tányéron. Mária balkeze lassan a tányér fölé mozdul, behunyja a szemeit, lassan hozzáér a krumplihoz, belenyomja a kezét majd behajlítja az ujjait, markol, a püré pedig kifolyik az ujjai között. Mind érezni véljük a krumplipüré illatát és a puha anyagot az ujjunk alatt, ahogy érezzük a marhák durva szőrét, amikor Mária végigsimít rajtuk, a plüssállatot, ahogy magához öleli és a vízcseppeket, ahogy a parki öntözőrendszer lespricceli az arcát.
Számomra a film sokkal inkább a néző saját (újraélt) emlékeiről szól mint Mária és Endre történetéről. Ahogy nézzük küzdelmüket, sikereiket és apró bukásaikat saját életünk különleges pillanatai jutnak eszünkbe. A rendező ösztönöz is minket erre, ahogy élettelen tárgyakat csempész lassú, csöndes jelenetekbe. Van, hogy egy piros lámpára fókuszálunk miközben Máriával együtt hallgatjuk a ’szerelemeseknek való zenét’, amit a CD üzletben ajánlottak neki, van hogy csak egy bögrét látunk a mikróban forogni hosszú pillanatokig. A film érzelmekről szól, érzékekről és ösztönökről. A karakterek lassan elolvadnak, eltűnnek a történetben, és nem marad más csak a szarvasok a hangtalan havas erdőben és saját gondolataink szerelemről és emberi kapcsolatokról.
A szerzőről
Gréta, a Warwicki Egyetem film- és televíziótudományi hallgatója. Filmről, televízióról és általában a művészetről írt, mind angolul, mind anyanyelvén, magyarul. Itt tekintheti meg portfólióját.
We also published this essay in English here.